Úgy ültem le a gép elé, hogy na, most nyafogok egy jót, de nem, mert szerencsére előtte rákattantam az iwiwre.
Emberből vagyok, kíváncsi vagyok. Ex 1 évnyi nem látása és mert hetek óta nagyjából kétnaponta vele álmodok arra bírt, hogy rákeressek az iwiwen. Meg az is, hogy a gyerekben is őt látom, és a gyerekem annyira szép és okos és ebből következően exet is annak gondoltam. Hát nem. A képekről egy tökidegen ember nézett vissza rám, akire egyáltalán nem hasonlít a gyerek. Még a szeme sem, pedig az abszolút az övé.
Kicsit bocsánatos bűnnek tartom, hogy kémkedtem utána, de az álmokon kívül súlyosbító tény volt, hogy ma találtam 300 cd-t, amiket ő címkézett fel kézzel. Már feladtam, hogy valaha is lesz olyan, hogy nem bukkanok a keze nyomára, holott már régen kiszállt az életünkből. Egyszerűen nem lehet mindent kidobni, eladni, elajándékozni, amihez köze van, pedig rajta vagyok a dolgon. Mikor ma szembesültem egy 2003 Balaton feliratú CD-vel, amire azt hittem, hogy 2008-as rájöttem, hogy nem megy. Itt van velem, lépten nyomon előbukkan, nem tudom elfelejteni, kitörölni az emlékét. Ez van.
Az biztos, hogy ha ma találkoznánk nem lenne mondanivalóm számára. Teszem a dolgom, amihez ketten kellenénk, teszem egyedül. Nem beszélgetnénk, nincs miről. Ha körbenézne a lakásomban, nem tudna mibe belekötni, a ruhák csoportosítva, gondosan hajtogatva a szekrényben, elmosogattam szépen és főztem is, a fürdő felmosva, a könyvek rendben, na jó a dvd-k még nincsenek abc sorrendbe, de majdnem. A gyerek is alszik, játék, vacsora, fürdetés, mese után. Igen, gyógytorna is volt. Szóval, amit írt sms-ben, miután becsapta maga mögött az ajtót, hogy kíváncsi vagyok, meddig bírod nélkülem a gyereknevelést és a többit, hát jelentem elég jól megy a dolog.
